A boldogságkeresés második lépése: a mély önismeret - 6. rész: A kompenzálás és az emberismeret (Miért csap be gyakran az ön- vagy az emberismereted?)

 

A kompenzálás azt jelenti, hogy mást mutatunk a világ felé magunkról, mint amit legbelül érzünk. Ha pontosabban szeretném ezt leírni, akkor a legtöbb esetben az is kijelenthető, hogy pont az ellentettjét mutatjuk kifelé, mint ami a lelkünkben munkál. Jómagam is sok ilyen kompenzálási rendszert építettem ki a múltban, melyek legnagyobb részét mára már sikerült levetkőzni. Természetesen ez a lelki fejlődési munka is egy hosszú folyamat, így van még bőven hová fejlődjek.  Bizonyos helyzetekben még mindig bekapcsolnak ezek az ösztönös, beégett reakciók. De szerencsére egyre ritkábban és egyre kisebb mértékben.

A kompenzálás legtöbb esetben arról szól, hogy bizonyos tulajdonságunkat el akarjuk rejteni a világ elől, mert félünk hogy gyengébbnek, butábbnak, ügyetlenebbnek, stb.. gondolnak minket az emberek, ha az a bizonyos jellemző kiderül rólunk. Így a kompenzálás legfőképpen önmagunk elfogadásának mértékéről szól. Minél kevésbé fogadjuk el valódi önmagunkat, annál inkább kompenzálunk a világ felé. Ha ezt önismeretre akarjuk átfordítani, akkor a kijelentés fordítva is érvényes: minél inkább kompenzálunk a világ felé, annál kevésbé fogadjuk el valódi önmagunkat.  Nézzünk pár gyakorlati példát erre.

Én fiatal koromban annyira nem fogadtam el önmagam, hogy szó szerint menekültem valódi önmagam elől. Ez nyilván abból fakadt, hogy kb. nullával volt egyenlő az önbecsülésem. Azt gondoltam magamról, hogy buta, ügyetlen ember vagyok, tele belső bizonytalanságokkal és kétségekkel. Mégis a külvilág azt gondolta rólam, hogy egy magabiztos, határozott, okos, rátermett ember vagyok. (Nyilván külvilágon azokat az embereket értem, akiknek nem mertem megmutatni valódi önmagam.) Mivel butának éreztem legbelül magam, ezért egyetemi oktató, vezető tervező, szakértő, kutató lettem és vállaltam egy csomó olyan pozíciót, amelyek jól hangzó titulusokat jelentenek. Kifelé a világ felé így kompenzáltam belső félelmemet, hogy buta vagyok. Azóta az önismeretem helyreállt, és tudom is és érzem is, hogy nincs semmi gond a tudati képeségeimmel, de akkoriban őszintén butának éreztem magam legbelül. Emlékszem, hogy amikor egyetemista koromban csináltattak velünk IQ tesztet, mennyire rettegtem, hogy most ki fog derülni, hogy mennyire buta vagyok. Biztos voltam benne, hogy az IQ teszten 80-as értéket fogok kapni (az általános iskola elvégzéséhez 85 kell).  Jól emlékszem az óriási megdöbbenésre, hogy az IQ tesztem eredménye 142 lett. Természetesen az egómba annyira beépült a butaság érzete, hogy a magyarázat az volt, hogy az IQ teszt egy baromság és biztos jelentős hibával működik.

Amióta jól átlátom ismerem a kompenzálás lelki természetét, másképp nézem az embereket. Megdöbbentő, hogy mennyi orvos, mérnök, egyetemi oktató kompenzál a hallgatók, betegek vagy ügyfelek előtt nap mint nap. Nyilván ők anno azért mentek egyetemre, és azért tanultak olyan keményen, mert bizonyítani akarták a világ előtt (és leginkább önmaguknak) hogy a félelmük hamis, vagy többnek szerettek volna látszani, mint amennyinek legbelül érezték magukat. Ezért van az, hogy az értelmiségi munkakörökben dolgozók között ez a fajta kompenzáció nagyon gyakori.

Sokszor látható kompenzálási forma (főleg férfiaknál) az is, hogy kifelé nagyon erősnek akarunk mutatkozni. Több olyan nagyon keményen kigyúrt embert ismertem meg életemben, akik egyébként legbelül kifejezetten nyuszi lélekkel rendelkeznek. A nők is szeretnek keménynek mutatkozni a világ előtt, miközben alig várják, hogy végre megbízhassanak annyira egy férfiban, aki mellett végre gyenge nők lehetnek. Ismerek olyan embereket is, akik nagyhangúak és szeretnek a társaság középpontjában díszelegni, ezáltal kifelé nagy önbizalommal rendelkező embereknek tűnnek. Eközben legbelül mély önbecsülés hiányuk van. Olyan emberek is nagyon gyakoriak, akik erős egót növesztettek, miközben legbelül félnek és bizonytalanok. Nagyon gyakori példa (főleg nőknél) hogy a facebookra állandóan önmagukról tesznek ki szebbnél szebb képeket. Ezek a nők legbelül nem tartják magukat elég szépnek, vagy elég szerethetőnek, és ezért rengeteg like begyűjtésével próbálják betömni ezt a hiány érzést a lelkükben.

A kompenzálás természetesen nem bírálható, és nem szabad elítélni a kompenzáló embert. Ha felismered valakiben akkor ne ítéld el kérlek, és ezt önmagaddal se tedd! A kompenzálás arról szól, hogy szükségünk van arra, hogy rengeteg elismerést szerezzünk be a külvilágtól, ahhoz, hogy elhiggyük magunkról, hogy többek vagyunk, mint amit legbelül érzünk. A kompenzáló embernek valójában sok segítségre van szüksége függetlenül attól, hogy ezt belátja-e önmagáról vagy sem. Ha valaki butának érzi magát és elmegy egyetemi oktatónak, akkor neki arra van szüksége, hogy rengeteg hallgatótól kapjon visszajelzést arra, hogy ő milyen okos.  Így fokozatosan az egónkba a racionálisan feldolgozott tapasztalatok be tudnak épülni, és így mérséklődik elvileg a belső hiány érzetünk. Ezzel a stratégiával azonban vannak komoly gondok! A probléma legfőbb gyökere az, hogy a változás csak akkor sikeres, ha belülről fakad. Én anno sok ezer diáktól szerezem be az elismerést, hogy én milyen okos ember vagyok. Azonban a sok ezer elismerés csak a racionális gondolkodásomat változtatta meg. Azaz racionálisan tudtam, hogy okos ember vagyok, ugyanakkor legbelül a lelkemben a butaság érzése nem szűnt meg. Tovább és tovább akartam bizonyítani a világ előtt, hogy milyen okos vagyok, ami egy végtelen folyamat, kevés sikerrel. Mikor változott ez meg? Akkor amikor a sokéves lelki önfejlesztés hatására (ezzel kapcsolatos módszereket ebben a rovatban találsz: klikk) az önbecsülésem lelki síkon a helyére került. Ezáltal reálissá vált az énképem, és azt is gondolom ma magamról, ami a realitás. Nem gondolok magamról se többet, sem kevesebbet, mint amennyi ezen a téren vagyok. Ami még jobb hír, hogy ezt így is érzem! Szóval ki merem jelenteni, hogy emberektől való elismerések millióinak beszerzése sem okoz valódi lelki gyógyulást! Ez a közösségi oldalak nagy csapdája. Azzal csak önmagunkat tudjuk becsapni, ámítani. Azzal egónk előtt tudunk díszelegni. A belső változás, azonban mindent megváltoztat helyes irányba. Ez a folyamat reális énképet eredményez és reális vágyakat. Ehhez először mély önismeret kell! Milyen területeken kompenzálsz? Ezeket a kompenzációkat milyen érzések okozzák? Ezeknek az érzéseknek mik a családból vagy más tapasztalatokból hozott okai? Ha ezek megvannak, akkor az első lépésen túl vagy! Tudod, hogy mi a probléma. Aki idáig eljut, az már különleges ember. Az emberek legnagyobb része, egész életében nem jut el idáig! Ez után jön az, hogy megfelelő lelki fejlesztési módszerekkel elkezded megvalósítani azt a csodát, amikor őszintén olyannak fogod érezni magad, amilyen vagy, és mindezt teljes belső önelfogadás érzés fogja átitatni. Nagyon kívánom, hogy eljuss ide, mert csodálatos így élni! Tudom, hogy a reakciód most az, hogy ez lehetetlen. Én is így gondoltam évtizedekig. De jelenleg egy olyan ember ír Neked, akinek ez sikerült. Igaz kitartó munka és odaadás kellett hozzá. Ez a blog azonban azzal az önzetlen céllal született, hogy téged is segítsen abban, hogy ide eljuthass. Hálásan köszönöm, hogy elolvastad, és bízom benne, hogy elindulnak benned olyan irányok, melyek megváltoztatják jó irányba az életed.

 Ha érdekel jelen rovat előző írása, akkor klikk ide: klikk

 

(Ha úgy érzed segíthet másokon ez az írás, kérlek oszd meg ismerőseid között is! Építő szándékú véleményed, kedvelésed is örömmel fogadom…Ha tetszenek az itt olvasható írások, légy a blog követője...)