A boldogságkeresés második lépése: a mély önismeret – 23. rész: Mennyire hiszel a csodákban?

 

Vannak olyan emberek, akik semmilyen csodában nem hisznek és vannak, akiknek az élet minden megnyilvánulása egy csoda. Én az első csoportba tartoztam régen, de ahogy a lelki békém fokozódik, egyre inkább kezdek a másik tábor felé közeledni. Az első csoportba tartozó emberek a racionalizálók. Ha valami csodának titulált dolog történik a környezetükben, akkor ők biztosan keresnek rá magyarázatot. Ha nem találnak rá, akkor szerintük a hírt közlők hazudnak, vagy a csoda egy szemfényvesztés vagy egyéb fajta kuruzslás van mögötte. 

Velem két csoda történt gyermek koromban. De mivel akkor ezek teljesen természetesnek tűntek, csak felnőtt koromban jöttem rá, hogy ezek csodák voltak. A gyermek a vele történt eseményeket még szimplán elfogadja, nem nagyon értékeli, elemzi azokat. Ez az oka annak, hogy fel sem tűnt, hogy kétszer csodának köszönhettem, hogy megmenekültem a haláltól. Érdekességképpen röviden elmesélem ezt a két csodát, mert izgalmas történések felnőttfejjel visszagondolva.

Az első 6 éves koromban történt. Édesapám nemrég halt meg és anyám hármunkat nevelt egyedül. Késve kelt az egész család és anyámnak az oviba kellett vinni az öcsémet, így rám parancsolt, hogy kivételesen egyedül menjek ki az iskolabuszhoz, de siessek, mert különben lekésem. 6 évesen nyilván minden erőmmel rohantam, hogy eleget tegyek édesanyám kérésének és emlékszem mennyire féltem, hogy lekésem a buszt. Az iskola busz - tele zsivajgó gyerekekkel - egy forgalmas út túloldalán várt. Én körülnézés nélkül leléptem a zebrára, mert át akartam rohanni a buszhoz. Abban a pillanatban hatalmas fékcsikorgás hallatszott balról. Egy zöld Dácia személyautó fékezett és csúszott felém. Én 6 évesen a hátamon egy nehéz iskolatáskával játszi könnyedséggel pároslábbal felugrottam, az autó alám csúszott, eközben egy szaltót csináltam a kocsi teteje felett, majd páros lábbal, mindenféle egyensúly vesztés nélkül földet értem az autó mögött. Mindez annyi erőkifejtésembe sem került, mintha felugrottam volna egy útszegélyre. Ez után mintha mi sem történt volna átszaladtam az úton, fel a buszra. A buszon síri csönd lett, és senki sem mert hozzám szólni, még a tanárok sem amíg be nem értünk az iskoláig. Fontos hozzátenni, hogy olyan nyugalom volt bennem végig, hogy még a pulzusom sem emelkedett meg. A történéssel kapcsolatban csak annyi volt bennem, hogy anyukám meg ne tudja, hogy majdnem nem értem el a buszt.

A második esetnél 12 éves voltam. A kertünk végében egy hatalmas körtefa volt. Mai mérnöki fejjel saccolva kb. 12-14 m magas lehetett. Apám halála után olyan gyermekké váltam, aki szeretett sokat egyedül lenni. Ennek a fának a legtetején volt egy 3 ágból álló fészekszerű hely. Amikor csak tehettem oda felmásztam és onnan bámultam az eget, a felhőket és a tájat. Egyszer az egyik ág nagy reccsenéssel leszakadt alattam és zuhanni kezdtem a fáról. A fa alatt egy málnabokros volt, ahol rengeteg karó állt ki a földből. Zuhanás közben, kb. 10 m zuhanás után, a legalsó – kb. 4 karnyi vastagságú – ágba minden erőbedobás nélkül teljes könnyedséggel megkapaszkodtam egy kézzel. Billegve jobbra balra lenéztem és alattam pont egy hegyes karó állt ami, ha tovább zuhanok felnyársalt volna. A jobbra balra billenés közben úgy ugrottam le páros lábbal, hogy a karó és a bokor mellé érkezzek. Azóta van tér iszonyom, mióta ez történt velem. De akkor még csak a pulzusom sem emelkedett meg.

Felnőtt mérnök fejjel amikor eszembe jutottak ezek az események gyorsan végeztem egy-két egyszerű számítást. A zöld autó esetében, ha a leggyorsabb reflexű ember gyorsaságával reagálok és egy atléta izomzatával rendelkezem akkor sem lett volna esélyem annak elkerülésére, hogy elüssön az autó. Ezt, egy kaszkadőr is csak kemény gyakorlással tudta volna megcsinálni. Ami tovább fokozza a dolgot, hogy még a pulzusom sem emelkedett meg és tökéletesen könnyűnek éreztem magam az esemény alatt. Mintha egy tollpihe libbent volna át a kocsi felett. És ne feledkezzünk meg a könyvekkel teli iskolatáskáról sem, amit cipeltem.  

A körtefáról való zuhanás számításából is kijött, hogy nincs olyan reflexű ember a földön, aki 10 m zuhanás után fellépő sebességnél ki tud nézni egy ágat és bele tud kapaszkodni. A másik izgalmas dolog ebben, hogy én nem is néztem ki azt az ágat, hanem ösztönösen fogtam meg. Fontos kiemelnem, hogy nem kapálóztam zuhanás közben, így véletlen kapaszkodásról sem lehet szó. Annyira váratlanul ért az esés, hogy nem volt időm még kapcsolni sem. Ugyanakkor a pici kezemhez képest az ág olyan vastag volt, hogy eleve nem tudtam megmarkolni, csak egyszerűen rátettem a tenyerem. Szóval tovább kellett volna zuhanjak a lendületem miatt. Legutoljára pedig a számításaim szerint ki kellett volna, hogy szakadjon a karom ennyi zuhanás utáni lendületből származó erőt figyelembe véve, de a karom még csak meg sem húzódott. Szintén lihegés nélkül, teljes nyugalommal értem földet.

Kb. 19 éves voltam, amikor egy léleklátónál kötöttem ki. Olyan sok csodát hallottam már amiket véghez vitt, hogy elvittem hozzá édesanyámat. Édesanyám nagyon magányos volt akkoriban és nagyon szerettem volna valamit tenni, hogy boldogabbnak lássam. Mivel ő hitt az ilyesmikben (én akkor nem igazán), ezért elvittem az idős csodatevő nénihez, hátha tud neki segíteni. Furcsa mód először velem akart beszélni, pedig én be sem akartam menni hozzá. Nem tudott rólam semmit, akkor látott először mégis elkezdett olyan dolgokat sorolni a szemembe, amiket a legjobb barátaimmal sem mertem akkoriban megosztani. Azt mondta, hogy ezt azért tette, hogy higgyek neki, mert látja, hogy szkeptikus vagyok vele szemben. Ez után elmondta, hogy édesapámat látja egy pici világos energia gömbként és ő mindig a fejem felett van és vigyáz rám. Ő az, aki megmentette az életem. Nem tudtam nem elhinni, amit mond, mert a legmélyebb titkaimat is látta. Nagyon meggyőző élmény volt, de ezután is évtizedekig a racionalitás talaján maradtam. Nem akartam elfogadni, hogy a műszaki-fizikai-racionális gondolkodás erősen korlátos.  

Egyébként édesapám öngyilkosságban halt meg, és a hölgy szerint ez miatt kellett még itt maradnia és szolgálatot teljesítenie. Ma már tisztán értem, hogyan működik ez a rendszer. A D-Unoverzum című rovatban majd pontosan be is fogom mutatni Neked.

Szóval mi a csoda? A csoda olyan dolog, ami megtörtént, de megmagyarázhatatlan. Ez nem jelenti azt, hogy ez a dolog irracionális, vagy hogy hazugság. Ez azt jelenti, hogy valami olyan jelenség áll mögötte, amit még nem tudunk megmagyarázni. A racionálisan magyarázható világ a teljes univerzumnak és az Élet teljes szövedékének egy olyan piciny része, mintha egy hangyabojt viszonyítanánk a Himalája hegységhez. Amikor mi emberek határozott kijelentéseket teszünk a világról, akkor annyira naiv lényekként tesszük ezt a univerzum szintjén, mint amennyi tudása van a hangyának a Himalájával kapcsolatban. Az ember és a hangya között csak annyi az eltérés, hogy a hangya nem önhitt.

Szóval a csodákban hinni nem kuruzslás, nem vétség és nem butaság. A csodákban hinni jó dolog, mert megőrzi a nyitottságunkat. A földhözragadt és túlzottan racionális ember általában lelki önvédelemből szűkül be ennyire. Ez egy olyan komfortzóna a számára, amelyben jól kiismeri magát, ezért úgy érzi, hogy ott nem érheti annyi váratlan és kellemetlen meglepetés, (Komfortzónáról bővebben itt olvashatsz: klikk1, klikk2). Pedig az újra való nyitottságunk a boldogságunk egyik fő kulcsa. A boldog élet halálának kezdete az, amikor elveszítjük az újra való nyitottságunkat. Aki a csodákra nyitott, az általában az Élet minden megnyilvánulására nyitott. A kisgyermek is ilyen. Befogadóan és nyitottan áll az Élet minden felé áramló jelensége felé. Aztán ahogy egyre több sérelem, fájdalom, csalódás éri felnőtté válása során, úgy zárkózik el fokozatosan mindentől, ami új vagy váratlan, vagy megmagyarázhatatlan, hogy ne érje újabb fájdalom.  Pedig ezek a kapuk azok, amik nemcsak a fájdalomtól, hanem a boldogságunktól is elzárnak minket…

Te mennyire hiszel a csodákban és mennyire fogsz arra törekedni a jövőben?

Ha érdekel jelen rovat előző írása akkor klikk. 

Ha érdekel jelen rovat következő írása akkor klikk. 

Ha ennek a rovatnak az első részétől szeretnéd végig olvasni az összes eddigi írást, akkor a bevezető részt itt találod: klikk. Onnan indulva az írások alján tovább lépegetve végig tudsz haladni jelen rovat írásain. 

Ha szeretnéd jobban átlátni a blog egyes rovatait és a blog működését, akkor erről egy rövid tartalmas útmutatást itt találsz: klikk

Ha úgy érzed ez az írás hasznos mások számára is, akkor kérlek megosztásoddal vagy e-mailben juttasd el nekik. A cikk alatt találhatod a megosztás és az e-mail küldés ikonjait. Már azzal is teszel a klímaváltozás ellen, illetve az emberek boldogágáért, ha megosztásoddal mások tudtára adod jelen blog létét.

 

 Építő szándékú véleményed, kritikád örömmel fogadom, amit a cikk alatt tudsz hozzászólásként megírni.

  Ha értékesnek találod a blogot, kérlek légy a blog követője. A „rendszeres olvasás” ikonját a jobb oldalon fent találod. (Ha mobilról nézed, akkor a cikk alatt görgess tovább)