Az egész életünk egy verseny. Ez
még akkor is így van, ha ez nem tudatos. Versenyzünk embertársainkkal: nekem is
legyen olyan (vagy jobb, több, különb) ruhám, autóm, házam, végzettségem, karrierem,
hatalmam, bankszámlám, egzisztenciám, stb… Az idővel is versenyzünk. Mindent
azonnal akarunk. Dühöngünk, ha nem találunk parkolót, ha vacakolnak előttünk az
úton, ha sorba kell állnunk a postán, vagy ha valami lassabban sikerül, mint
terveztük. A verseny átitatja az életünket. Annyira hozzászoktunk, hogy szinte
alap attitűdünkké vált a versenyzés. Annyira az életünk részévé vált, hogy már
nem is tekintjük versenynek azt, ami valójában az.
A verseny azt jelenti, hogy állandóan
valami késztetett helyzetben vagy. Ez pedig fókuszáltságot követel, azaz a vágyott
célra koncentrálunk. Az eredmény a csőlátás. Ahogy itt írtam Neked (klikk),
amíg a célra fókuszálunk a testünk folyamatosan stresszt hormonokat termel. Szóval
amig versenyben állunk, addig stressz alatt tartjuk a testünk. A fókuszáltság
másik káros hatása a racionalizáltság. A verseny „ránk kényszeríti” hogy a
célunkkal összefüggő tényekre alapozva racionálisan gondolkodjunk. Ez eddig nem
gond, de a racionális gondolkodás és a lelkünkre figyelés együtt nem megy (ez alól
kivétel egy magasszintű gondolkodási mechanizmus, amiről itt írtam egy érdekes
írást: klikk)! Szóval amíg racionalizálunk, addig eltávolodunk a
lelkünktől. A fókuszáltság további káros
apektusa, hogy nem figyelünk a részletekre, a megérzésekre és semmi olyan
dologra, ami nem a céllal van összefüggésben.
Összegezve a verseny hatására a
lelkünktől eltávolodott, csőlátó, stresszelő, túlracionalizált emberekké válunk
(vagy már váltunk). Évtizedekig éltem így és fel sem tűnt, hogy mennyire borzalmas,
amit magammal teszek nap mint nap. Az életemben történt hullámvasútszerű
változások állandó jelzéseket adtak, de szűklátókörű racionalitásommal nem értettem:
„mi velem a baj?”. Ahogy fokozatosan lépek ki ebből és egyre inkább kívülről
tudom nézni a versenyző emberiséget, már tisztábban látok. Kívülről nézve,
olyan mintha ész-nélkülivé váltunk volna mi emberek. Mindenki rohan, mindenki-mindenkivel
türelmetlen, mindenki-mindenkit utál, kritizál, bánt, piszkál…
Mindezt a verseny okozza! A
verseny pedig a kapitalista társadalom meghajtó motorja (erről bővebben itt
olvashatsz: klikk). Ha ma a szocializmus szóba kerül és vissza gondolunk
a sztahanovistákra (ők voltak a munka kitüntetett hősei abban a rendszerben),
akkor kinevetjük őket: hogyan lehettek ilyen demgagógok, hogy az a rendszer így
befolyásolta őket! Nézz meg egy mai állandóan siető embert! Ő a mai társadalom „hőse”,
miközben semmiben sem tér el a sztahanovistától. A mai munkamániások és a
rohanás egyéb rabjai a szocializmusban sztahanovisták lettek volna. Csak a mai
embert a verseny „szippantotta be”. Minél jobban beleállsz a versenybe, minél
inkább felveszed a pörgős tempót, annál inkább demagóg vagy! A kapitalista
társadalom rendszere annál inkább beszippant és magáévá tesz.
Ha nem hiszed el, hogy így van, akkor
gondolj bele, hogy kezdődött ez az egész. Gyermekkorodban nem számított az idő
és nem értetted, hogy a szüleid miért jönnek mindig azzal, hogy „igyekezz már,
mert elkésünk”. Önfeledten játszottál amikor csak hagyták és a lelkeddel
közvetlen kapcsolatban álltál. Nagyon ritkán voltál fókuszált, így ritkán ért valódi
stressz. (Nyilván egy átlagosan boldog gyermekkort feltételeztem amikor ezeket
a sorokat írtam). Jött a serdülőkor és elkezdtük magunkat másokhoz
viszonyítani, elkezdtük megerősíteni az egonkat, melynek révén egyre több
vágyat (hiányt) halmoztunk fel magunkban. Mire az iskola végére értünk, már
teljesen „bedarálta” a lelkünket a rendszer. Fókuszáltságra és racionalitásra
nevelt minket az iskola és a környezet mintái.
Ha nem érted miért olyan káros a
gyerekekre a tablet, akkor ebből az írásból már biztosan kikristályosodott a
számodra. Nézz meg egy gyereket, serdülőt amikor számítógépes játékkal játszik.
Mint egy húr megfeszül, minden idegszálával a játékra koncentrál. A tökéletes
fókuszáltság állapotába kerül. Azok a
gyerekek, akik ezt napi több órát csinálják, azok ennyi időre távolodnak el a
lelküktől fokozott stresszhormon termelés mellett. A mai gyerekek nemcsak
korábban érnek, de korábban is lesznek ”sztahanovisták”. Túlracionalizálódnak mint ahogy velünk történt,
csak náluk még gyorsabb még erőteljesebb ez a folyamat. Mit gondolsz miért van
annyi hiperaktív gyerek. Miért látni a gyerekeknél annyi dühkitörést,
frusztrációt, beesett szemet? Általános iskolai tanárok állítása szerint sosem
volt belőlük ennyi, mint napjainkban…
Észre sem vettük, ahogy
átalakultunk. Eltávolodtunk a lelkünkről és meg vagyunk győződve racionális
beszűkült látókörünk helyességéről. A racionalitással egyébként nagy baj nincs,
bár ma már minimálisan tartom csak többnek, mint a pesszimizmust. A racionalitás
kizár mindent, amitől az élet szebb, jobb, több lehet. Egy túlracionalizált
ember elveszíti a kapcsolatát a lelkével, elveszíti a hitét, nem hallgat az intuícióira
és megérzéseire. Ő realista és még büszke is erre. A túlracionalizált ember
háttérbe szorítja az érzéseit. Ebből egy unalmas, száraz szürke élet lesz. A
boldogság esélye drasztikusan mérséklődik. Igaz, hogy cserébe a racionalitás
biztonságos. Hiszen akkor nem ér lelki sérülés, fájdalom ha így élünk. Vagyis
inkább kevesebb, mert sajnos a
tudatalatti akkor is nyer (bővebben: klikk)!. Szürke, fájdalommentes
élet. A verseny késztetési által tudattalanul ezt választhatjuk, közben nem
értjük miért érezzük legbelül azt az ürességet amikor nagy ritkán őszinte csendbe
kerülünk önmagunkkal…
Egyetlen dolgot azonban fogadjunk
el! A racionalitás szűk látőkört ad! Az irracionális is létező, még ha nem is
magyarázható. Az irracionális világ nagyobb, mint a világnak az a része, amit
meg tudunk magyarázni. Ez a jóval hatalmasabb világ tele van kifürkészhetetlen
izgalommal, lehetőséggel. Igaz, hogy ehhez ki kell lépni a komfortzónánkból.
Megfigyelted, hogy a racionális emberek mind „komfortzónások” és ezért önvédelmi
reflexből bagatellizálnak el mindent és mindenkit, aki többről számol be, mint
amit ők képesek tapasztalni? (Komfortzónáról itt olvashatsz bővebben: klikk).
Mérnökként jutottam el erre a
következtetésre, pedig minket a műszaki oktatásban a végletes racionalitásra
akklimatizáltak.
De mi a megoldás? A válasz egyszerű: tudatosan kezdj el kilépni a versenyből, tudatosan lassíts, tudatosan egyszerűsítsd az életed, tudatosan mérsékeld a vágyaid! Így csökken a stressz és újra megjelennek az életedben a pozitív érzelmek. Ez egyébként „agyból” nagyon nehezen megy. Azonban vannak módszerek, amelyek segítenek ebben, hogy ez fokozatosan ösztönössé váljék benned. Sétálj sokat természetben, járj masszázsra, hallgass harmonikus zenéket, mélyen és lassan lélegezz amikor csak lehet, sportolj és ha teheted akkor meditálj (erről bővebben itt olvashatsz: klikk). Minden nap legalább egy hálaáramlatot „végezz el” (bővebben: klikk). Első lépés mindenesetre az, hogy rádöbbensz: a verseny stresszessé és racionalizálttá teszt. A stressz és a racionalitás beszűkíti az életed! Kívánom, hogy sikerrel törj ki ebből és lépj a boldogság útjára! Én is ezen az úton járok egy ideje és egyre tisztábban látom, hogy működik!
Ha érdekel jelen rovat előző írása akkor klikk.
Ha érdekel jelen rovat következő írása akkor klikk.
Ha szeretnéd jobban átlátni a blog egyes rovatait és a blog működését, akkor erről egy rövid tartalmas útmutatást itt találsz: klikk
Ha úgy érzed ez az írás hasznos mások számára is, akkor kérlek megosztásoddal vagy e-mailben juttasd el nekik. A cikk alatt találhatod a megosztás és az e-mail küldés ikonjait. Már azzal is teszel a klímaváltozás ellen, illetve az emberek boldogágáért, ha megosztásoddal mások tudtára adod jelen blog létét.
Építő szándékú véleményed, kritikád örömmel fogadom, amit a cikk alatt tudsz hozzászólásként megírni.
Ha értékesnek találod a blogot, kérlek légy a blog követője. A „rendszeres olvasás” ikonját a jobb oldalon fent találod. (Ha mobilról nézed, akkor a cikk alatt görgess tovább)
0 Megjegyzések