Az egyetemen
tartok egy „Megoldás a klímaváltozásra” című szabadon választható tantárgyat.
Nagyon jó érzés, hogy komoly a hallgatói érdeklődés. Erős társadalom építési
tudatosság vezérel a tárgy oktatása kapcsán. A tantárgy hallgatói közül kaptam
az egyiktől egy levelet, melyet az Ő engedélyével szeretnék név nélkül
megosztani itt. Annyira értékesnek tartottam a hallgató leveléből áradó
szemléletet, és probléma meglátást, hogy úgy éreztem ezt be kell mutatnom itt.
Tehát a levél:
„Előre is
elnézést a terjedelemért, és ha nincs időd ilyen sokat olvasni, akkor
nyugodttan ugorj az utolsó 2-3 mondatra, ott lesz konkrétabb dolog
is. Igazából csak azért írok, mert van egy gondolatmenetem az embereknek a
klímaváltozáshoz való hozzáállásáról (ami sejtem pont Neked nem lesz új), de
nincs más, akinek leírjam. Életmódot váltani nem könnyű, ezt aláírom. Ha
az embert érte egy trauma, akkor talán egy kicsivel könnyebb. Nagyon sok múlik
a motiváción. Nekem mindig is szívemen volt a természet sorsa, így valahogy
mindig evidens volt, hogy ha meg tudok valamit, amin változtathatnék a
környezet javára, akkor próbáltam is változni. Persze ez az út is rögös, de
melyik nem az?
Persze minden
jó ötletet reklámoztam és mindig csalódva tapasztaltam, hogy az embereket ez
nem érdekli. De miért nem? Persze, aki el sem hitte, hogy gond van, annál
nyilván nem kérdés, de mi van azokkal az emberekkel, akik elég műveltek és
tanultak ahhoz, hogy tudatában legyenek annak, hogy a változtatásra most van
szükség, de mégis becsukják a szemüket.
Egy ilyen
barátnőmmel hosszan elbeszélgettem. Arra jutottam, hogy olyanok vagyunk,
mint az a tanuló, aki "last minute man". Aki elhiszi, hogy gond van, de
inkább próbálja ignorálni a gondolatot egészen addig, amíg rá nem jön, hogy ez
az utolsó pillanat a cselekvésre.
Adódik a kérdés,
vajon milyen diák lesz az emberiség? Azok leszünk, akik pont időben észbe
kapnak globális szinten, vagy azok leszünk, akik pont kicsúsztak az
időből? És ha az utóbbi, akkor lesz javítási lehetőség? Felvázoltam
egy helyzetet és feltettem egy kérdést a barátnőmnek (aki többek között a
szokás hatalmával és a kényelem igényével érvelt). Ha katonák jönnének,
hogy leöljenek minket, akkor tennénk a szokásra és a kényelemre, evidens lenne
a többségnek, hogy menekülni kell, vagy harcolni, vagy stb. a lényeg, hogy
valamit tenni. Azok az emberek, akik tudják mekkora a baj (hogy hosszú
távon nagyobb baj lesz), de nem tesznek semmit azok miért nem érzik úgy, mint a
katona támadás idején?
Végül arra
jutottam, hogy most (még) van időnk tenni és a veszélyt sem úgy látja, mint a
puska csövét. Sajnos felmerült bennem a gondolat, hogy az emberiség (amellett,
hogy egyre többen tesznek, egyre több újítást fogad el) csak akkor fog
egységesen tenni (és most itt azokra gondolok főleg, akik nem tanultak, vagy
egyáltalán nem is akarják hallani a tényeket), ha már a saját bőrén érzi majd a
nyomást, hogy muszáj…
Egész életemben
optimista voltam és mindig elhittem, hogy minden ember meggyőzhető a jóról. Egy
nagyon ideális burokban növekedtem fel (amiért teszem hozzá, hihetetlen hálás
vagyok). (Mókás tény: 2006-ban kitaláltam, hogy olyan politikus akarok
majd lenni, aki a hosszútávú jóról győzi meg az embereket és persze nem
hazudik). Jó oktatás, jó családkép (amúgy baromi nagy és baromi mókás család.),
talán kicsit szigorú erkölcsi nevelés, de mindenképpen olyan emberek között növekedtem
fel, akik folyamatosan jobbak akartak lenni önmaguknál, meg akarták oldani a
környezetükben lévő dolgokat. Evidens volt, hogy a tehetjük önzetlenek vagyunk,
hogy habár szerettünk kikapcsolni jól érezni magunkat és szórakozni, sosem úgy,
hogy abból más kárt lásson, Nyilván ez sem volt ilyen nyálasan tökéletes,
voltak gondok, amit viszont meg tanultunk megoldani és aztán jött egy újabb, de
persze ilyen ez. De amióta kikerültem ebből a burokból (11 éves korom
óta) egyre gyakrabban vág pofon, hogy a jó szándék, az önzetlenség és a bizalom
egyszerűen luxuscikk. Egyetlen dolog, ami most is tartja bennem az optimizmust,
hogy rengeteg emberre voltam hatással, vagy láttam, hogy hozzám hasonló ember
hatással volt másokra. De minél többet foglalkozok a klímaváltozás
problémájával, egyre inkább felmerül bennem, hogy mi van, ha túl későn lehet
majd csak meggyőzni, túl fontos, vagy túl sok embert? Fel lehet arra
készülni, ha nem jön időben a változás? Félre értés ne essék, ezt a
kérdést úgy teszem fel, hogy továbbra is mindent meg akarok tenni, amit
módomban áll és remélek.
Ja ás még azért
írok, mert nekem nagyon tetszik, amit csinálsz és szívesen kivenném belőle a
részem…”
Csodálatos,
hogy a mai fiatal generációban ilyen emberek vannak! Remélem egyre többen
leszünk és a sok jóakarat egyesülve egyre nagyobb változásokra lesz képes!
Hálát éreztem amikor olvastam ezt a levelet! Hiszen először fejben és lélekben
kell átformálódnunk ahhoz, hogy a pozitív változások hatékonyak és tartósak
lehessenek. Remélem benned is indított ez a levél értékes gondolatokat… Ha
igen, akkor már elérte a célját!
A levélből tükröződő szemlélet jól rámutat arra, hogy mi most a legfontosabb teendőnk ennek a problémakörnek a megoldására. Erről itt találsz egy érdekes írást: klikk
Ha érdekel jelen rovat előző írása, akkor klikk ide: klikk
Ha érdekel jelen rovat következő része, akkor klikk.
Ha úgy érzed ez az írás hasznos mások számára is, akkor kérlek megosztásoddal vagy e-mailben juttasd el nekik. A cikk alatt találhatod a megosztás és az e-mail küldés ikonjait. Már azzal is teszel a klímaváltozás ellen, illetve az emberek boldogágáért, ha megosztásoddal mások tudtára adod jelen blog létét.
Építő szándékú véleményed, kritikád örömmel fogadom, amit a cikk alatt tudsz hozzászólásként megírni.
Ha értékesnek találod a blogot, kérlek légy a blog követője. A „rendszeres olvasás” ikonját a jobb oldalon fent találod.
0 Megjegyzések